[TESZT][PS4] Destiny – bolygóközi utazás egyéni megközelítésekkel

Már az elején le kell szögeznünk: a Destiny nem egy átlagos FPS. De nem is egy megszokott történet, sci-fi környezetbe bújtatva, ugyanis az egyszereplős mód ugyanolyan élvezetesen, sokrétűen játszható, mint a multiplayer – csak hogy egyet említsünk a sok pozitívumból. Ugyanakkor mindezek mellett akad negatív részrehajlás is bőven, melyeket (mindkét területen) kifejtünk majd részletesen az alábbiakban. Black Garden névre keresztelték a sztori fő helyszínét, rejtett, titokzatos zegzúgokkal, romokkal, felfedezésre váró szegletekkel. A Destiny alapjában véve több síkon ugyanazt a történetet meséli el, a folyamatos fejlődés lehetőségével, ösztökélve a játékost arra, hogy gyönyörűen kivitelezett és tálalt környezetben kalandozzon. Sajnos túlzottan lineárisan, a pályák, illetve a történések vége felé haladva kiszámíthatóan, előre megtervezhető szituációkkal karöltve. Némileg javíthat a monotonitáson az, ha kooperatív missziókat játszunk, ám ezt embere (azaz játékosa) válogatja. Mindenesetre tény, hogy a multi sokkal részletgazdagabb élményt nyújthat. No és itt van Peter Dinklage is. Hogy ki ő? A Trónok harca című sorozat törpéje, Tyrion Lannister, a majomdémon – ő kölcsönzi a hangját kísérőnknek, ez gyakorlatban dob a nívón ismét, viszont a folyamatos ismétlődés, illetve a lazára vett szókincs visszafogó erő lehet. Minden esetben a harcok – egy level teljesítésével – bossok legyőzésében teljesednek ki, itt trükközni sem árt, ugyanis castelés és spellezés van szép számmal; nem árt taktikázni, ha jól akarunk teljesíteni, s nem akarunk idő előtt elvérezni. Egyébként a sokadjára említett ismétlődés-ráta nem feltétlenül lesz frusztráló, főképp nem az elején, a kezdő pályákon. A bemelegítés tehát összességében perfekt, és ami szintén hangulatos, az az, hogy a valóságban is létező bolygók közt barangolhatunk a Föld, a Hold, a Vénusz és a Mars közt váltogatva. Valamennyire megdobja a körítést, hogy nem fikció teljesen a science fiction –rossz kínrímekkel élve… Elég az hozzá, hogy a bolygók megközelítése sem sikerült mindennapira, számos aliennel, idegen létformával szembesülünk bolygóközi utazásaink során, akár a Holdon, vagy Vénuszon – eléggé formabontónak tűnik, nemdebár? A helyszínek ábrázolása teljesen realisztikus, a Mars vöröses sivatagja, vagy sziklái mind magukért beszélnek, nyakonöntve egy rakás tereptárggyal, kiegészítő elemmel. A Destiny szerkezeti egységének felépítése tökéletes, a menük elrendezése, az interakciók, és a magas, 60 frame per sec ráta is hívogatják a játékost. A fegyverek változatosak, csakúgy, mint kombinálhatóságuk és használatuk is, természetesen lehetőség nyílik a folyamatos upgrade-re a játék során végig. Egyébként érdemes a kizárólagos közelharcra hagyatkozni, ugyanis ez a leginkább látványos, és nem utolsó sorban hatékony megoldás az ellen legyűrésére. A harc- és egyéb mozgásdinamikát felsorakoztató részelemek alapja a tökélyre hangolt grafikus motor működésében keresendő, nincsenek elnagyolt mozgásanimációk, darabos akciórészletek, semmi. Folyékonyan a szemnek, egységesen, derekasan kivitelezve. Ellenérzések azért akadnak bőven, főként, ha kielemezzük: mennyire modern, már-már hi-tech megvalósítások lettek bevetve a Destiny megalkotása folyamán. Ennek nyilván meglátszott a költségvetési vonzata is, hiszen nem kevesebb, mint 500 millió dollárt öltek a fejlesztésbe, s ennek hatása sajnos csak részben érződik. Pontosan úgy, mint a manapság megjelenő legtöbb blockbuster mozifilm esetében: tálalás, körítés ötös, még ha nem is 3D-s, pedig az kötelező jellegű – viszont forgatókönyv egy jó erős 2-es, gyenge 3-as. Tehát az audiovizuális összesség perfektnek mondható, viszont a történet, a szálak, a küldetések semlegesek. Vagy inkább unalomig ismétlődőek, annak hatóak. Bár itt máris megoszlanak a kételyek, ugyanis egy nyers akcióra kihegyezett gamer nagy valószínűséggel mosollyal az ábrázatán fogja kitolni az összes szintet, mindegyik bosst kiirtva, többször is végigjátszva az egész játékot, viszont egy, a részletek kapcsán is kifinomultabb érzékekkel bíró, igényesebb felhasználó lehet, kevésnek fogja találni a jelenlegi megközelítéseket. Arról nem is beszélve, hogy az endgame tartalom kifarmolása rettentő sok időt vesz igénybe, nekünk azért sikerült 1 hét alatt, bár szűkös idő állt rendelkezésünkre a teszt megírására – de összehoztuk. A történet előrehaladtával folyamatosan körvonalazódik a nehézség megvalósítása. Itt különösebb hibát nem leltünk, az AI jól el lett találva, az ellen kétszer egymás után nem operál ugyanazzal a mozgáskombinációval, fedezékből sem támad kiszámíthatóan. Illetve ha mi fedezéket találunk, és előbújunk, nincs automatikusan visszavonulás az ellenfelek részéről. Ez a fícsör tehát nem kiszámítható, tényleg.