Az Antarktiszon található Thwaites-gleccser – közismert nevén a Végítélet-gleccser – a Föld egyik legkritikusabb jégtömege, mert instabilitása a globális tengerszint drámai emelkedéséhez vezethet. A mintegy 192 ezer négyzetkilométeren elterülő gleccser akkora területet foglal el, mint Nagy-Britannia vagy Florida állam, jégvastagsága pedig egyes helyeken eléri a 2000 métert. A kutatók szerint a Thwaites már most is körülbelül 4 százalékkal járul hozzá a világ éves tengerszint-emelkedéséhez, évente mintegy 50 milliárd tonna jeget veszítve.
Ha a Thwaites teljesen összeomlana, önmagában nagyjából 60–65 centiméterrel emelhetné meg a globális átlagos tengerszintet. A valódi kockázat azonban az, hogy a gleccser egyfajta „dugóként” tartja vissza a Nyugat-Antarktiszi jégtakaró jelentős részét: stabilitásának elvesztése akár 3–3,3 méteres hosszú távú tengerszint-emelkedést is elindíthatna a következő évszázadokban. Ez világszerte part menti városok százmillióinak életét, infrastruktúráját és gazdaságát sodorná veszélybe.
Miért olvad ilyen gyorsan a Thwaites?
A kutatók évtizedek óta figyelik a Thwaites-gleccser viselkedését, és abban széles a szakmai egyetértés, hogy a melegedő óceánvíz alulról támadja a jégselfet. Egyes tanulmányok szerint a gleccser évente akár 800 métert is hátrálhat, míg más kutatók ezt túlzónak tartják, ugyanakkor minden modell gyorsuló visszahúzódást jelez. A legfrissebb kutatások rámutattak, hogy a jég alatti, kavargó „víz alatti viharok”, illetve az erős árapályáramlatok különösen hatékonyan mosják ki a jeget a gleccser talpa alól.
A Thwaites-ben korábban egy körülbelül 300 méter magas üreget is azonosítottak, amelyet a meleg víz vájt ki, és ahol számítások szerint mintegy 14 milliárd tonna jég tűnt el rövid idő alatt. A British Antarctic Survey és nemzetközi partnereik jelenleg forróvizes fúrásokkal próbálnak a jég mélyére jutni, hogy szenzorok segítségével közvetlenül mérjék, hogyan áramlik a víz a gleccser alatt, és pontosítsák az instabilitásra vonatkozó modelleket. A kutatások egy része arra utal, hogy a Thwaites még sérülékenyebb lehet a klímaváltozás miatti melegedésre, mint korábban gondolták, más tanulmányok viszont valamivel kisebb, de továbbra is súlyos kockázatot jeleznek.
Radikális mérnöki ötlet: víz alatti függönyfal a gleccser védelmére
A globális kibocsátás-csökkentés önmagában már nem elég gyors ahhoz, hogy a Thwaites rövid távú sorsát megfordítsa, ezért egyre komolyabban felmerülnek a geoengineering – vagyis a Föld mérnöki beavatkozásokkal történő „hűtése” – lehetőségei. Ennek egyik legmerészebb javaslata egy víz alatti, tengerfenékhez rögzített „függönyfal” megépítése a Thwaites-gleccser előtt, amely fizikailag zárná el az utat a melegebb, mélyből érkező óceánvíz elől.
A Seabed Anchored Curtain (tengerfenékhez rögzített függöny) névre keresztelt koncepció szerint egy körülbelül 152 méter magas és nagyjából 80 kilométer hosszú szerkezetet telepítenének a kulcsfontosságú víz alatti kapukba, ahol a meleg áramlatok most a jég alá nyomulnak. A függönyt a tengerfenékhez horgonyoznák le, és úgy alakítanák ki, hogy részben rugalmas legyen: elterelje a melegebb víztömeget, ugyanakkor elviselje az óceáni áramlások, a hullámzás és a jég mozgásának terhelését is. A cél nem az, hogy hermetikusan „lezárják” az óceánt, hanem hogy jelentősen lelassítsák a meleg víz beáramlását a gleccser alá, ezzel időt nyerve a klímavédelem számára.
Műszaki kihívások, költségek és időzítés
A tervezett fal méretei óriásiak: 152 méteres magasságával egy felhőkarcolóhoz hasonlítható, 80 kilométeres hossza pedig nagyjából a Balaton hosszának több mint kétszerese. A szerkezetnek évtizedeken át működőképesnek kell maradnia az Antarktisz egyik legzordabb, legszélsőségesebb térségében, ahol extrém hideg, hatalmas víznyomás és folyamatos jégmozgás nehezíti a mérnökök dolgát. Emiatt rendkívül tartós, korrózióálló anyagokra, egyedileg fejlesztett horgonyzási megoldásokra és innovatív szerkezeti kialakításra van szükség.
A projektet javasló kutatók szerint először egy kisebb léptékű prototípust kellene megépíteni és hároméves kísérleti időszak alatt tesztelni, mielőtt teljes hosszában kiépítenék a függönyt. A kezdeti, előkészítő szakasz – tervezés, modellezés, helyszíni vizsgálatok – finanszírozására mintegy 10 millió dollárt próbálnak összegyűjteni, míg a teljes, több évtizedes működésre szánt rendszer várhatóan nagyságrendekkel drágább, több milliárd dolláros beruházás lehet. Mindez jól mutatja, hogy a geoengineering ebben a formában is csak a leggazdagabb országok, illetve nemzetközi koalíciók összefogásával képzelhető el.
Etikai viták és a „végső mentsvár” logikája
A Thwaites-gleccser védelmére tervezett óriási óceáni függöny nemcsak mérnöki, hanem etikai és politikai szempontból is vitatott. Kritikusai szerint az ilyen geoengineering megoldások azt a hamis érzetet kelthetik, hogy technológiai trükkökkel megúszható a kibocsátáscsökkentés, és így elodázhatják a fosszilis energiahordozóktól való valódi elszakadást. További aggály, hogy egy ekkora léptékű beavatkozás hosszú távú ökológiai következményei – például az óceáni áramlatok, a helyi élővilág vagy a jégdinamika megváltozása – ma még csak részben ismertek.
A kezdeményezés támogatói ugyanakkor „végső mentsvárként” tekintenek a projektre: szerintük, ha a nemzetközi közösség nem tud elég gyorsan cselekedni a kibocsátások terén, akkor minden rendelkezésre álló eszközt mérlegelni kell a legkritikusabb rendszerek – így a Thwaites és a Nyugat-Antarktisz – stabilizálása érdekében. A globális tengerszint akár 2–3 méteres emelkedése, valamint a több százmillió ember kényszerű elvándorlása olyan kockázat, amelynek fényében még a radikális, kísérleti megoldások is komoly figyelmet kapnak. A következő évek kutatásai és politikai vitái dönthetik el, hogy a víz alatti függönyfal a klímavédelem új korszakának jelképe lesz-e – vagy csupán egy látványos, de megvalósíthatatlan terv marad a fiókban.news.climate.
