Sokkolja a tudósokat, ami az Antarktiszon történik: a legendás A-23A jégóriás napokon vagy heteken belül végleg széteshet, miközben a melegedő Dél-Atlanti-óceánban sodródik. A több évtizeden át mozdulatlannak hitt jéghegy ma már szó szerint „szivárog”, és a kutatók szerint nem éli túl az idei déli nyarat.
Egy korszak vége az Antarktiszon
Az A-23A jéghegy 1986-ban vált le az Antarktisz Filchner-jégselfjéről, abban az évben, amikor Ronald Reagan volt az Egyesült Államok elnöke, és a Top Gun uralta a mozikat. A hatalmas, táblás jéghegy azóta az egyik legnagyobb és leghosszabb ideig megfigyelt jégképződménnyé vált, amely négy évtizeden át írta saját, fagyos történetét a Déli-óceánon.
A NASA szerint az A-23A útja még antarktiszi mércével mérve is rendkívül hosszú és kanyargós volt, ám most a végéhez közeledik. A kutatók figyelmeztetnek: a jégóriás látványos pusztulása nem csupán természeti kuriózum, hanem a gyorsuló klímaváltozás jelképe is.
Egy jégóriás születése és fogsága
Amikor az A-23A 1986-ban levált, felszíne megközelítette a 4000 négyzetkilométert, vagyis nagyjából kétszer akkora volt, mint Rhode Island amerikai állam területe. A több ezer milliárd tonnányi jég évtizedeken át szinte mozdulatlanul állt a Weddell-tenger sekély vizeiben, miután az aljzatba ágyazódva „rögzült” a tengerfenékhez.
A 2020-as évek elején a jéghegy lassan kiszabadult ebből a fogságból, és ismét sodródni kezdett a Déli-óceán áramlásaiban. Rövid időre egy úgynevezett Taylor-oszlopba, egy óriási óceáni örvénybe is bekerült, amely hónapokra fogva tartotta, mielőtt végül észak felé indult.
Kétszer Rhode Islandtől New Yorknál is kisebbig
Az Egyesült Államok Nemzeti Jégközpontjának becslése szerint az A-23A eredeti kiterjedése mintegy 1500 négyzetmérföld volt, ami körülbelül 4000 négyzetkilométernek felel meg. 2026 elejére a jéghegy felszíne már csak nagyjából 456 négyzetmérföldre, vagyis mintegy 1180 négyzetkilométerre zsugorodott, miután 2025-ben több nagyobb darab is levált róla a melegebb vizekben.
Ennek ellenére a jégóriás még most is a világ egyik legnagyobb nyomon követett jéghegye, és jelenlegi területe még mindig meghaladja New York város alapterületét. A tudósok szerint éppen ez a lassú, de drámai átalakulás teszi a jéghegyet egyedülálló „természetes laboratóriummá” az óriási antarktiszi megajéghegyek viselkedésének tanulmányozásához.
Kékké váló jég, szétrepedő óriás
A NASA Terra műholdja karácsony után nem sokkal készített friss felvételeket az A-23A-ról, amelyeken a jég feltűnő, kékes árnyalatot öltött. Ez a színváltozás azt jelzi, hogy az olvadékvíz mélyen átitatta a jég szerkezetét, és hatalmas, összefüggő víztavak alakultak ki a felszínen.
Egy, a Nemzetközi Űrállomáson tartózkodó kutató másnap közelről is lefényképezte a jéghegyet, és a felvételen még kiterjedtebb, tóvá egyesülő olvadékfoltok láthatók. A felszínt beborító kék-fehér csíkok pedig több száz évvel ezelőtt alakultak ki, amikor az ősi gleccser az antarktiszi kőzeten vonszolta magát – és a rétegződések a masszív olvadás ellenére ma is jól kivehetők.
Szivárgó jéghegy a szétesés küszöbén
A NASA leírása szerint az A-23A gyakorlatilag „szivárogni” kezdett: a tetején összegyűlt olvadékvíz súlya olyan nyomást fejt ki a jég peremére, hogy az könnyen hirtelen, robbanásszerű törésekhez vezethet. A műholdképek egy fehéres, kiterjedt foltot is mutatnak a jéghegy oldalánál, amely a szakértők szerint egy „blowout”, vagyis egy hirtelen kiáramló édesvíz-csóva nyoma lehet, amelyben a felgyülemlett víz több tíz métert zuhanva zúdulhatott az óceánba.
Chris Shuman, a Marylandi Egyetem nyugalmazott kutatója úgy véli, a jéghegy már csak napok vagy hetek kérdése, hogy teljesen szétesik, és „biztosan nem éli túl” az idei ausztrál nyarat. A környező víz hőmérséklete már most nagyjából 3 Celsius-fok, és az áramlatok még melegebb vizek felé sodorják az A-23A-t, felgyorsítva az olvadás és a darabolódás folyamatát.
Miért sokkolja mindez a tudósokat?
A kutatók számára az A-23A nem csupán egy hatalmas jéghegy, hanem a klímaváltozás ütemét és következményeit jelző, élő „műszer”. Az, hogy egy ekkora, korábban stabilnak hitt jégtömeg ilyen látványos és gyors szétesési fázisba lépett, jól mutatja, mennyivel melegebbek ma már az óceánok vizei a Déli-óceán hagyományos „temetőzónájában” is.
A Dél-Atlanti-óceánban felszabaduló hatalmas mennyiségű édesvíz ráadásul módosíthatja a helyi ökoszisztémákat, befolyásolva a tápanyag-körforgást és a planktonközösségeket, amelyek a teljes tápláléklánc alapját jelentik. A tudósok attól tartanak, hogy a hasonló megajéghegyek sorozatos szétesése a jövőben regionális, sőt globális szinten is érezhető hatást gyakorolhat az óceáni áramlásokra és az időjárási mintázatokra.
Vadvilág és tápanyagok: áldás vagy átok?
A 2020-as években a világ legnagyobb jéghegyeként emlegetett A23a – az A-23A egyik fő variánsaként – útja során többször is megközelítette a Dél-Georgia-szigetet, a pingvinek és fókák kulcsfontosságú élőhelyét. Egy alkalommal nagyjából 70 kilométerre a szigettől futott zátonyra, így elkerülte az ütközést, amely komoly veszélyt jelenthetett volna a vadvilág táplálékszerző útvonalaira.
A tudósok ugyanakkor arra is kíváncsiak, hogy a jéghegy olvadása miként szabadít fel tápanyagokat az óceánban, és hogyan változtatja meg a plankton, valamint a magasabb rendű fajok – például a fókák és pingvinek – táplálékhoz jutását. A hatások összetettek: a friss víz és a tápanyagok rövid távon akár kedvezhetnek egyes ökoszisztémáknak, hosszú távon viszont gyökeresen átalakíthatják a térség biológiai egyensúlyát.
Üzenet a jövőnek a jégből
A NASA úgy fogalmaz: az A-23A története tele van váratlan fordulatokkal, amelyek segítettek jobban megérteni a Déli-óceánba időről időre „kiszabaduló” megajéghegyek viselkedését. Az, ahogyan a jégóriás évtizedekig vesztegelt, majd egyszerre gyorsuló sodródásba kezdett és végül látványosan szétesik, értékes adatokat szolgáltat a kutatóknak a jövő antarktiszi folyamatairól.
A most széthulló jéghegy egyben intő jel is: ha a globális felmelegedés üteme nem lassul, a következő évtizedekben még több, A-23A méretű jégóriás indulhat pusztító vándorútra az Antarktisz körül. A tudósok szerint az Antarktiszon zajló változások ma már nem a távoli jövőt, hanem a jelenünket formálják – és következményei előbb-utóbb a világ minden pontján érezhetők lesznek.