Ausztrália a világ hatodik legnagyobb országa, mégis csupán mintegy 26 millió ember lakja – nagyjából annyi, mint Szaúd-Arábia vagy Mozambik. Ez a szám önmagában is figyelemre méltó, de igazán lenyűgözővé akkor válik, ha figyelembe vesszük, hogy a lakosság közel 90%-a a tengerparti sávok vékony csíkjain zsúfolódik össze. A kontinens belső területeinek többsége szinte teljesen üres.
Az arányok
A kutatók és geográfusok különféleképpen osztják fel a kontinenst, de a széles konszenzus szerint Ausztrália területének körülbelül 70%-a lakatlan vagy szinte lakatlan (néhány fő négyzetkilométerenként), további 20%-a rendkívül ritkán lakott. Az ún. „arid zone”, a száraz övezet az ország belsejének hatalmas részét foglalja el – ide tartozik a Nyugat-ausztráliai fennsík, a Nagy Victoria-sivatag, a Simpson-sivatag, a Nullarbor-síkság és a Nagy Homoksivatag.
A lakatlanság okai
Az éghajlat a legfőbb tényező. Ausztrália a világ legszárazabb lakott kontinense. A belső területek éves csapadékmennyisége rendszerint 250 mm alatt marad, sok helyen alig éri el a 100–150 mm-t. Ez önmagában is kizárja a mezőgazdaságot és a tartós letelepedést. A hőmérséklet szélsőségei tovább rontják a képet: az Outback nyarán rendszeresen meghaladja a 45–50 Celsius-fokot, télen pedig a fagyos éjszakák sem ritkák a sivatagi platókon.
A talaj és a geológia. A kontinens belsejét döntően ősrégi, mállott kőzetek és tápanyagszegény talajok alkotják – az évmilliárdok alatt lekopott, geológiailag „fáradt” tájak ezek. Az ausztráliai kőzetaljzat a világ egyik legrégebbike, és pontosan ez az oka annak is, hogy nincsenek fiatal, vulkáni eredetű, termékeny talajok. A folyók nagy részének nincs állandó vízfolyása, sokan csak ritka esőzések után telnek meg.
A vízhiány strukturális probléma. Az artézi vizek – különösen a Nagy Artézi-medence – lehetővé tesznek valamelyes állattartást a belső területeken, de ezek a tartalékok is végesek és sótartalmuk sokszor magas. A tartós gazdálkodáshoz szükséges felszíni víz hiánya máig meghatározza a megtelepedési mintákat.
A történelmi telepítési logika. Az európai gyarmatosítás a tengerpartokra koncentrálódott, mert a hajók kikötőkre szorultak, a kereskedelem a tengerhez kötődött. Sydney, Melbourne, Brisbane, Perth és Adelaide mind partvidéki városok. A belső területeket csak fokozatosan, az arany- és pásztorkodási hullámok során próbálták kolonizálni – de a legtöbb kísérlet kudarcba fulladt a vízhiány miatt. Ez a path dependence („útfüggőség”) máig meghatározza, hol él az ország.
Az infrastruktúra hiánya önbeteljesítő jóslat. Ahol nincs ember, ott nem épül út, kórház és iskola. Ahol nincs infrastruktúra, oda nem telepednek emberek. Az Outback települései szétszórtak, egymástól akár 500–1000 kilométerre is lehetnek, az ellátás rendkívül drága és nehézkes. Ez az ördögi kör tartja fenn a lakatlanságot még azokon a területeken is, ahol az éghajlat elvben elviselhetőbb lenne.
Az őslakos népek és a gyarmatosítás öröksége. Az ausztrál bennszülöttek (Aboriginek) évtízezreken át lakták az Outbackot – a nomád életmód és az ökológiai tudás lehetővé tette ezt számukra. A gyarmatosítás szétszakította ezt a kapcsolatot, és a mai napig az ország belső területein élő közösségek zöme Aborigine. Ugyanakkor az ő lélekszámuk is csekély, és a mai modern értelemben vett „megtelepedési sűrűség” mutatója rendkívül alacsony.
Mi lehet a jövő?
Egyes közgazdászok és geográfusok felvetik, hogy az éghajlatváltozás tovább fokozza a belső területek kiszáradását, és még kevésbé vonzóvá teszi a megtelepedést. Mások szerint a sóztalanítási technológiák és a napenergia elterjedése valamilyen mértékben megváltoztathatja ezt a képet – de rövid és középtávon Ausztrália lakatlan belső világa megmarad a bolygó egyik leglátványosabb demográfiai furcsaságának.
A kontinens tehát nem azért üres, mert nem gondoltak rá – hanem mert a természet maga szabta meg, hol lehetséges az emberi élet tartósan. Az Outback nem kudarc, hanem maga a természet rendje.
