A mai Északi-tenger alatt egykor hatalmas szárazföld terült el, amely közvetlenül kötötte össze a Brit-szigeteket a kontinenssel. Ezt a régiót nevezik Doggerlandnek: a jégkorszak végén egy mérsékelt égövi, folyókkal szabdalt, termékeny síkság volt, nem puszta kopár földhíd a két part között. A friss kutatások szerint itt évezredeken át kiterjedt erdőségek, gazdag állatvilág és valószínűleg emberi közösségek is jelen voltak.
A mostani eredmények különlegessége, hogy nem hagyományos ásatásokból, hanem a tengerfenéken felhalmozódott üledékekben megőrződött ősi DNS-ből (sedaDNA) rajzolódnak ki. A minták elemzése alapján kiderült: Doggerland ökológiája jóval korábban vált „európai értelemben vett” lombhullató erdővé, mint ahogy azt Nagy-Britannia és a mai szárazföld pollenrekordjai alapján korábban gondolták.
Ősi DNS: erdők már 16 ezer évvel ezelőtt
A kutatók több száz üledékmintát vizsgáltak egy úgynevezett Southern River nevű ősi folyórendszer medréből, amely egykor Doggerlandet szelte át. Az üledékrétegek időrendben egymásra rakódva őrizték meg a hajdani növény- és állatvilág genetikai nyomait, lehetővé téve, hogy mintegy 16 ezer évre visszamenően rekonstruálják a térség környezeti történetét.
Az eredmények meglepőek: a mérsékelt égövi fák – például a tölgy, a szil, a mogyoró – DNS-e már több mint 16 ezer évvel ezelőttről kimutatható a terület déli részén. Ez több ezer évvel korábban jelzi az erdősödést, mint amit a mai Nagy-Britannia pollenrekordjai sugallnak. Még hőkedvelő hárs-fajok genetikai nyomait is azonosították, amelyek szintén jóval korábban bukkantak fel itt, mint a Brit-szigeteken.
Több volt, mint egyszerű „földhíd”
A tengeralatti DNS-vizsgálatok rávilágítanak: Doggerlandet nem lehet csupán szárazföldi összeköttetésként leírni Európa és Nagy-Britannia között. A képet sokkal inkább egy kiterjedt, erdőkkel borított, vizekben gazdag, változatos élőhelyekkel teli síkság közelíti meg, amely kiváló feltételeket biztosított a növények, állatok és az ember számára is.
A kutatók szerint a térség valószínűleg fontos mikromenedék volt a jégkorszak legsúlyosabb időszakaiban is: a mérsékeltebb klíma, a védett völgyek és folyóvölgyek segíthették a növényfajok túlélését. Ez megmagyarázhatja, hogyan tudtak a fák és más mérsékelt égövi fajok viszonylag gyorsan visszatelepedni Észak-Európába a jég visszahúzódása után. Doggerland így egyfajta „ökológiai központként” működhetett, ahonnan a flóra és fauna újra benépesítette a környező régiókat.
Az emberi közösségek eltűnt központja?
A modern tengerfenék-halászat, olaj- és gázkutatás, valamint a tenger alatti kábelek és szélerőművek építése során már korábban is kerültek elő csontok, kőeszközök és egyéb leletek, amelyek arra utalnak, hogy Doggerland benépesült volt. A mostani DNS-eredmények ezt a képet teszik még hihetőbbé: egy erdős, vadban gazdag, vízfolyásokkal teli táj ideális terep volt a mezolitikumban élő vadászó-gyűjtögető közösségek számára.
A kutatás egyik következtetése szerint Doggerland nem csupán átjáró volt, hanem maga is egy olyan központi terület, ahol generációk élhettek, mozoghattak, alkalmazkodhattak a lassan változó környezethez. Ez segíthet megmagyarázni azt is, miért maradt viszonylag kevés korai mezolitikus lelet a mai Nagy-Britannia területén: az emberi élet jelentős része lehet, hogy akkoriban azon a földön zajlott, amely ma több tíz méter víz alatt rejtőzik.
Így tűnt el Doggerland
A jégkorszak végével a gleccserek olvadása világszerte emelte a tengerszintet. Doggerland területét fokozatosan egyre gyakrabban öntötték el a dagályok, a mocsarasodás, majd a nyílt víz egyre nagyobb teret nyert. A folyamat nem egyik napról a másikra zajlott: a kutatók szerint a szárazföld lassan szigetekre szakadt, és csak fokozatosan tűnt el teljesen a hullámok alatt.
Korábban úgy gondolták, hogy egy nagy pusztító esemény – például a Norvég-tenger térségében bekövetkezett Storegga-csuszamlás és az általa kiváltott óriási cunami – gyorsította fel, illetve zárta le végleg ezt az átalakulást. A legújabb vizsgálatok azonban arra utalnak, hogy Doggerland egyes részei még ezek után is jó ideig szárazon maradhattak. A becslések szerint bizonyos területek akár 7–8 ezer évvel ezelőttig is létezhettek szárazföldként, mielőtt teljesen elnyelte őket az Északi-tenger.
Jelentős felfedezés ez
Doggerland története egyszerre geológiai, ökológiai és emberi történet – és ma, a klímaváltozás korszakában különösen tanulságos. A jégkorszak utáni tengerszint-emelkedés és egy, mára teljesen eltűnt földterület sorsa emlékeztet arra, hogy a partvonalak, az élőhelyek és az emberi megtelepedés zónái nem örök adottságok, hanem dinamikusan változó rendszerek.
A tengerfenéken őrzött DNS, az üledékminták és a modern elemzési módszerek segítségével ma már olyan világot is részleteiben tudunk rekonstruálni, amelyet soha nem láthatunk közvetlenül. Minél többet tudunk meg Doggerlandről, annál világosabbá válik: Európa egyik legfontosabb őskori régiója nem a ma látható szárazföldön, hanem a tenger mélyén rejtőzik, egy elveszett, de lassan újra „felbukkanó” világ emlékeként.