Izraeli régészek egy különleges felfedezést tettek Jeruzsálem közelében: egy ötödik században élt aszkéta szerzetesnő maradványaira bukkantak egy bizánci kolostor feltárása során. A felfedezés nemcsak a nő életének részleteire, hanem a korabeli keresztény önsanyargatásra is új régészeti bizonyítékokat szolgáltat.
A női csontvázat Jeruzsálem óvárosától mintegy három kilométerre, a Ramat Slomó lakónegyed területén végzett ásatások során találták meg. A szerzetesnő nyaka, karja és lába nehéz fémabroncsokkal volt körülvéve, a hasára pedig egy vaslemezt erősítettek. A kutatók szerint ez a gyakorlat a korai keresztény aszketizmus része volt, amelynek követői fizikai fájdalmak és korlátozások révén kívántak közelebb kerülni Jézus szenvedéseihez.
A szerzetesnő maradványait egy bizánci templom oltára alá temették, ami arra utal, hogy különleges tisztelet övezte őt. Az önsanyargatás korabeli keresztény kultúrában betöltött szerepéről számos írásos forrás tanúskodik. Küroszi Theodorétosz Historia Religiosa című műve például részletesen leírja, hogy a hívők vezeklésként láncokat, fémgyűrűket és szikladarabokat hordtak testükön, hosszú böjtöt tartottak, és egyéb szélsőséges módszerekkel sanyargatták magukat.
Korábban, az 1990-es években, már találtak két hasonló önsanyargató szerzetes férfi csontvázát, de ez az első alkalom, hogy egy női maradvány is előkerült, amely egyértelmű régészeti bizonyítékot nyújt a nők aszketikus életmódjáról a bizánci korban. A Weizmann Intézet kutatói a fogzománc elemzésével igazolták, hogy a szerzetesnő 30 és 60 éves kora között hunyt el.
A Historia Religiosa két olyan nőt is említ, Maranát és Cyrát, akik 42 éven át láncokat viseltek testükön. Más korabeli források is beszámolnak hasonló aszkéta életmódot folytató nőkről. Két, egyházak által szentként tisztelt nő szintén önsanyargató életet élt: egyikük prostituált volt, mielőtt megtért kereszténynek, a másik pedig édesanyja halála után apjával együtt vonult kolostorba. Mindketten férfinak álcázták magukat, hogy elfogadják őket szerzetesként, ami arra utal, hogy nőket ritkán fogadtak be ilyen közösségekbe.
A kutatók szerint a bizánci korban a női aszketizmus elterjedt jelenség lehetett, de régészeti bizonyíték eddig alig állt rendelkezésre. Az izraeli ásatás az első ismert eset, amely megerősíti, hogy nők is követték ezt a szigorú vallási gyakorlatot. Az egyetlen korábban feltárt láncra vert szerzetes Egyiptomból származik, noha a történelmi források szerint az önsanyargatás hamarosan Nyugat-Európára is átterjedt.
A bizánci templom oltára alatti sírokban nemcsak a szerzetesnő maradványai kerültek elő, hanem férfiak, nők és gyermekek csontjai is. Az ásatás vezetője, Zubair Adavi hangsúlyozta: „Számos régészeti feltárásban vettem részt, de ehhez foghatót még soha nem láttam.” Véleménye szerint a mostani felfedezés új megvilágításba helyezi a nők szerepét a korai kereszténységben.
A kutatók további vizsgálatokat terveznek annak érdekében, hogy jobban megértsék a bizánci aszkéta közösségek működését, valamint a nők helyzetét ebben a vallási és társadalmi kontextusban.