Nem kétséges: nincs könnyű helyzetben az a kikapcsolódásra vágyó család, akik optimális és megfelelő körülmények közt szeretnének eltölteni egy felhőtlen hétvégét valamelyik hazai szállodában. Mert ugye sok tényező befolyásolhatja a döntést, mint például a helyszín alapvetően, az árfekvés, illetve a szolgáltatások rangsorolása, s azok minősége.
Az utóbbi időben egyre nagyobb teret hódít magának a futás, egyre többen kezdték ezt a szabadidős sportot választani egészségük megőrzésére. Mindegy, hogy milyen az idő, a Margit-szigeten mindig szép számmal találkozhatunk futókkal,kocogókkal. Talán először egyszerűnek tűnhet ez a sportág, de azért vigyázzunk, egy-két szabályt és ötletet nem árt figyelembe vennünk!
A közelmúltban egy partnernapi összejövetel kapcsán a Lázár Lovasparkban jártunk, s meg kell mondjuk: igen kellemes délutánt tudhatunk magunkénak. Mint ismeretes, az USA-ban különböző államok különböző részein (legfőképp a déli megyékre, illetve konkrétan Californiára jellemző a filmstúdiók kapcsán) folyamatosan autentikus jelleggel kerülnek megrendezésre a western korszakot idéző bemutatók.
Összehasonlítva az igazi, ízig-vérig „bennfentes” produkciókkal – bátran kijelenthetjük, hogy messzemenően megállta a helyét a Domonyvölgybe álmodott közel fél órás műsorszám, amelybe beleadtak apait-anyait a szervezők, statiszták, és nem utolsósorban a kaszkadőrök is.
Az egész délutános-estés esemény nem titkoltan a Vadnyugat szellemiségében került megrendezésre, már a Gödöllőig közlekedő élményvonaton is érződtek apróbb rezdülések; a hangulatot itt kellett már megalapozni. A szerelvényt húzó mozdony ugyan nem XIX. századi gőzös volt ugyan, bár a legendás, mára már egyedivé és ritkasággá lett Nohab M61-es pályaszámú dízel sem tekinthető hétköznapi reprezentálásnak: ez a klasszikus, piros óriás alapvetően a régmúlt Balaton partjain teljesített szolgálatot hosszú éveken át, most pedig az egyetlen felújított, működő darabot a Magyar Vasúttörténeti Park birtokolja.
Késő délután érkeztünk a fogathajtó Lázár fivérek több, mint tíz éve működő lovasparkjába, közben a gödöllői pályaudvarról közlekedő buszokat sikeresen el is térítették lovas banditák – óriási volt.
Az érkezés után felfedezésre várt azonnal a több hektáros, dimbes-dombos és nem mellesleg festői szépségű, igényesen megálmodott terület, melyen a rengeteg interaktív lehetőség mellett a látogatóknak alkalmuk nyílik megtekinteni többek közt a hosszú istállósorokat, a falusi udvart, s természetesen a park magját adó csárdakomplexumot is.
A Capricco által szervezett vadnyugati lovasbemutató nem sokkal alkonyat előtt vette kezdetét, mely –mint írtuk már a cikk elején is – rendkívül színvonalasra sikeredett. Összehangolt kommunikációval, a fizikai realitás határait súroló mutatványokkal, tánccal és kellemes színészi játékkal lett komplex egységgé a produkció, melyet a tradicionális díszletek és terepkiegészítők tettek még egységesebbé.
Miután a műsorsorozat lezajlott, a vendégek kedvük szerint részt vehettek számos, a hely és a kor hangulatához illő, természetesen jelképesen értendő programban. Volt aranymosás, bányarobbantás, célbalövés íjjal, a bátrabbak és a hozzáértőbbek akár fogathajtásban is kipróbálhatták képességeiket.
Többek közt a nemrégiben felújított Gödöllői Királyi Váró volt az egyik kiemelt célállomása az április 20-i Gyertyafény Expressznek, melyet a Máv Nosztalgia Kft. szervezésében vehettek igénybe ismételten a résztvevők. Újból megállapítottuk, hogy a korrekt, gördülékeny lebonyolítás mellett ismét a pontos menetrend jellemezte az eseményt, amolyan jófajta vasutas tradíció szerint.
Alig pár perccel 19.00 óra után elstartolt a szerelvény, mely a klasszikus elrendezést követte: étkező- és szalonkocsik, továbbá az Orfeum névre keresztelt vagon, amelyben az élményvonat programjai kerülnek minden esetben levezénylésre.
Gyurcsík Tibi kalauzként is megvillantotta tehetségét – erről már született a Napimagazin hasábjain beharangozó publikáció is, úgyhogy akik jegyet váltottak a szerelvényre, nyilván nem lepődtek meg azon, hogy az X-Faktor II versenyzője, illetve az idei Eurovíziós Dalfesztivál döntőse iparkodik minél hamarabb lekezelni az utasok jegyeit. Korábban egyébként tervbe volt véve az is, hogy a vonatra kizárólag úgy lehet majd felszállni, hogy Tibor már az elején mindent átfogó ellenőrzést hajt végre a delikvenseken, de aztán ez valahogy elmaradt. Nem is baj, a dunaszerdahelyi énekes tökéletesen helyt állt e szerepkörben is, no meg persze az Orfeum kocsiban is: Gödöllő előtt nem sokkal dalra is fakadt a közönség nagy örömére, melyet a Gyurcsík Tibor Facebook oldal-üzemeltető angyalok (mert bizony ilyen is létezik manapság) is kitörő lelkesedéssel s némi táncbetéttel konstatáltak.
A Gödöllői Királyi Váróterem teljesen új megközelítést kapott, amely tulajdonképp a régi környezet helyreállítását jelenti. A korábban többek közt talponállóként üzemelő önálló épület mára visszanyerte XIX. századi mivoltát, teljes restauráláson esett át például Sissy és Ferenc József elkülönített váróterme is. Gyönyörű lett, mindenképpen érdemes megtekinteni, ha Gödöllőre tévedünk, akár épp egy Gyertyafény-élményvonattal – a célállomás ugyanis majd’ minden esetben e várost jelenti.
A program egyébként nagyon hangulatos volt, melyet a résztvevők számára biztosított magas szintű komfort és kiszolgálás biztosítása tett még színvonalasabbá. No meg persze az exkluzív étlap is, mely alkalomhoz illő menüsort vonultatott fel: az előételként érkezett kacsamell csíkok erdei saláta körettel kellően megalapozták az íz-orgiát, melyet aztán magaslatokra emelt a főételként aposztrofált rozmaringos báránysült mentaszószos zöldséges rétessel. Természetesen a desszert sem maradhatott el, ezúttal a csokoládéimádók örülhettek, ugyanis brownie-t tálaltak, erdeigyümölcs-öntettel.
Május 11-én pedig – ahogy korábban már hírt is adtunk róla – útjára indul ismét a Gyertyafény Expressz, ezúttal a Venice Simplon Orient Expressz kocsikkal, illetve a világon egyedülálló 100 éves Wagons-Lits Teakfa étkezőkocsival egyetemben, mely utóbbinak a teljes korű restaurálása a napokban fejeződött be. A program már a hivatalos indulás időpontja, 19.00 óra előtt elkezdődik, ugyanis 18.30-tól indul a regisztráció a Nyugati pályaudvar Királyi Várójában – itt köszöntők, illetve pezsgős fogadás várja a vendégeket.
Az Orient Expressz Gödöllőig közlekedik majd, az utazás során fogyaszthatják el az utasok három fogásos ünnepi vacsorájukat, melyet a Gödöllői Királyi Váróban megrendezésre kerülő ünnepi köszöntők követik, a MÁV Szimfonikusok közreműködésével.
Az eseményre korlátozott számban jegyek még előrendelhetők, bővebb információ a MÁV Nosztalgia Kft. honlapján, IDE kattintva!
A Nike hosszú idő óta kiemelt hangsúlyt fektet a (nem csak) hobbiból sportolókra is, így például szabadidejüket előszeretettel futással töltő delikvensek is örülhetnek két-három havonta, amikor érkezik egynehány meglepetés a sportszergyártó háza tájáról. Ha futás, az ember óhatatlanul a Nike-ra asszociál, hiszen kijelenthetjük, hogy a cég a legmeglettebb a szakmában, ha más sportágakat és irányzatokat nem is nézünk mellé.
Úgy döntöttünk, összekötjük a kellemest a hasznossal: aktív, rendszeres futásba kezdtünk pár héttel ezelőtt, s közben véleményezzük-bemutatjuk folyamatosan a kapcsolódó irányvonalat – így hát máris papírra vethetők a tapasztalatok a Nike Free Run +3 lábbelije kapcsán.
Az elején eloszlatnánk némi tévhitet, vagy félreértést: a Free Run +3 nem összekeverendő a korábbi, szintén tökélyre csiszolt 3.0-ás verzióval, itt jelentős különbségek adódnak, többek közt a talp elasztikus kiképzése kapcsán. A 3.0 sarokrésze például kiemeltebb, az egység megbomlik a közép- illetve az orr rész felé haladva.
A +3-nál szinte az egész talp egybefüggő, cellákra osztott kiképzést kapott, ugyanúgy, mint az 5.0-ás modellsorozat esetében. Bár sok a hasonlóság , mégsem ér nyomdokaiba a +3-nak, mivel elnagyoltabb talp-felosztással bír, ergonómia szempontjából ugyan kimagasló, de mégsem érezhettük igazinak.
A Nike Free Run +3-nál viszont szó szerint értendő: akár a fellegeken járnánk, azaz futnánk – nem túloz a PR, nincsenek magasra járatott, mindenféle realitást nélkülöző marketing sallangok. Mint tudjuk, a Free Run sorozat folyamatos naturalizmus irányába kacsintgató mivolta egyértelmű, a +3 esetében viszont konkrétan be lett jelentve, hogy e cipőben bizony olyan a futás, vagy akár a séta élménye, mintha mezítláb tennénk. Viszont ne használjuk a cipőt mezítláb, csak és kizárólag futásra alkalmas futózoknival induljunk útnak; s persze az sem hátrány, ha a házon belüli kínálatból válogatunk. Már sétánál is szembetűnő, hogy a cipő oly’ észrevétlenül simul a lábfejünkre, mintha ott sem lenne, az elasztikus felső- és talp pedig szinte 100 százalékban felveszi a lábfej formáját. A „sima” +, illetve +2 modellekhez képest jelentős előrelépés az orr-rész hálós, légáteresztő borítása, ennek köszönhetően a láb már kisebb sebességű futásnál is levegőzik.
Nincs izzadás, a cipőt egyaránt próbáltuk vékonyabb, illetve vastagabb (utóbbi nem igazán célirányos) futózoknival, hosszabb távon is szinte teljesen száraz marad a lábfej. Persze nyilván melegebb időjárás esetén minimális szinten ez változik majd, de véleményünk szerint elhanyagolható lesz. Futás közben, fokozatos terheléssel sem fárad a lábfej, illetve a lábszár, 3-4 kilométer megtétele után is szinte olyan érzést kapunk, mintha csak pár métert futottunk volna. Nyilvánvalóan ez egyénenként változik, s nagyban függ az edzettségünktől is, mindenesetre saját példámból kiindulva meg is lepődtem azon, hogy nem jelentkezik különösebb fáradtságérzet. Ugyanis bár korábban futottam aktívan és rendszeresen, de bizony mielőtt újból nekiveselkedtem a folyamatnak, jó pár év kihagyással kellett szembenéznem.
Kiképzés szempontjából a design minimalistának mondható, a tesztben bemutatott modell révén három fő színről beszélünk (szürke, sárga, piros). Domináns árnyalatként a világosszürke van jelen, a bőr-hatású leheletvékony műanyag borítás jellemzi az egész cipő kartakterisztikáját, mely harmóniáját az orr és a nyelv hálósított anyaga töri csak meg. A klasszikus Nike-embléma jelen esetben a cipő oldalára került, alatta nejlon hálószövetet találunk, ez szintén áldásos hatással van a szellőzésre. A fűző és a kéreg belső borítása piros színt kaptak, míg a talpbetét és a fűzőház sárga színben pompázik (utóbbinak csak a szegélye). A talp anyaga szilikon jellegű, rendkívül hajlékony és alakkövető, a cipőt akár két ujjal is könnyedén össze tudjuk hajtogatni tenyérnyi nagyságúra. Ehhez persze nagyban hozzájárul az egész cipő rugalmassága, ami a talptól a lábujjakig és a sarokig egyaránt szinte zokniként viselkedik és teljes mivoltában rásimul a lábfejre. A cipő súlya elhanyagolható, az anyagkidolgozás minőségi; a lábbeli természetesen fel van készítve a Nike SportBand, illetve Nike FuelBand használatra-összekapcsolásra is, szokás szerint a bal láb cipőjének talpbetéte alatt került kialakításra a szenzor elhelyezésére szolgáló aljzat.
Kétség kívül a Nike igen magasra helyezte a lécet a Free Run +3 piacra dobásával, és az is egészen biztos, hogy keresve sem találhat az ember jelenlegi futómegoldásnál jobbat jelenleg. Ajánljuk mindenkinek, aki most kezd ismerkedni a futással, vagy már megrögzött szerelmese a sportágnak, amatőrök és profik egyaránt megtalálják a Nike Free Run +3 kapcsán számításaikat.
Bővebb információ a Nike honlapján, IDE kattintva.
Még több fotó a Napimagazin Facebook oldalán, ITT.
A cikkhez tartozó fényképeket Canon EOS 5D Mark II fényképezővel készítettük. Együttműködő partnereink: Acer Hungary, Samsung, Kingston Technology, Canon, Camera Kft. Utómunka hardver: Acer Aspire 5755G notebook, Samsung 830 Series SSD Utómunka technika: Samsung UE40C6510 full HD LED televízióHamarosan három éve, hogy a Magyar Televízió Szabadság téri székházának szolgáló egykori Tőzsdepalota épületét végleg kiürítették, s átadták a tulajdonos kanadai illetőségű Tippin Corportation-nek. Hosszadalmas procedúra előzte meg a teljes technika és személyzet Kunigunda utcai új bázisra való átköltöztetését, s fájó szívvel vettek búcsút a Szabadság téren dolgozók az intézmény klasszikus értelmet nyert formájától.
Nem számított, hogy az alapítás óta, vagy akár csak tizenegynehány éve volt második (sokaknak elsőszámú) otthona az épület – mindenki egyformán, könnyes szemekkel próbált búcsút venni a patinás és egyben legendás épülettől.
Legendás, mivel a magyarországi televíziózás kezdete és munkássága teljes egészében a Szabdság tér 17-hez köthető, innen indultak 1957-ben az első kísérleti adások, majd ugyanabban az évben május elsején a folyatos műsorfolyam is. Az 1948-ban felfüggesztett Magyar Tőzsde központja ideálisnak tűnt a már előre láthatóan nagy helyigénnyel operáló intézmény létrehozásához és berendezéséhez, ráadásul a jól frekventált, központi elhelyezkedésnek köszönhetően szintén nem volt kétséges a döntés helyessége. A kezdetekben mindössze heti három alkalommal sugárzott a Magyar Televízió, melyből két napon filmekből, illetve egy napon pedig sport témájú műsorokból, illetve színielődadások közül választhatott a néző.
Ugyanakkor az évek során látszott az is, hogy a négy szintes, egyébként hatalmas épületkomplexum egyre inkább kinövi kapacitásait, és nem felel meg az egyre fejlődő, korszerű igényeknek. Ekkor született az ötlet egy modern gyártóbázis kifejlesztése és létrehozása mellett, melynek ideális helyszínéül az MTV óbudai kirendeltsége, azaz annak kibővítése szolgált. Tudvalévő, hogy a Magyar Televízió szabadság téri működése alatt is több külső stúdió, irodaház és gyártóbázis működött, így a gyártási, Kunigunda-Bojtár utcai épületegyütteshez történő hozzáépítés és átalakítás volt a legjárhatóbb út. Az új komplexum építési munkálatai 2007 nyarán kezdődtek, és 2009 első félévében került olyan stádiumba a projekt, hogy a televíziót teljes egészében ki tudják költöztetni. Emlékezetes, hogy 2009. június 26-án este látványos és nyílt esemény keretein belül zárták a költöztetést, melyet élőben közvetített a csatorna. Mindezek után 2009. július 31-én Medveczky Balázs, a Magyar Televízió ügyvezető alelnöke ünnepélyes keretek közt átadta az épület kulcsait Michael Tippin-nek, a Tippin Corporation ügyvezetőjének, s egyben az ingatlan tulajdonosának.
Így, idestova három év távlatában úgy éreztük, fel kell eleveníteni egy kicsit azt a hangulatot, azt a semmihez sem hasonlítható érzést, amit a Magyar Televízió székházának falai sugároztak mindig – vagy legalábbis, ami megmaradt abból. Viszonylag rövid egyeztetés után kitűztünk egy mindkét fél számára megfelelő bejárási időpontot, és vártunk. Bevallom, félve egy kicsit, mivel sejthető volt, hogy a számtalan, alapvetően pozitív emlék gyűjtőhelyeként számontartott „ős-Szabadság tér” rettentő lehangoló és szomorú látványt fog nyújtani, persze kizárólag azok számára, akik jónéhány évet lehúztak falai közt is – akárcsak jómagam.
A délelőtti órákban érkeztünk a helyszínre, a Tippin képviseletében már várta kis csapatunkat Ekaterina, a mérhetetlenül kedves marketinges: róla már a telefonos egyeztetések során is kiderült, hogy teljes mértékben, száz százalékban pártolja ötletünket, miszerint be kell mutatni a nagyközönségnek a volt tévészékházat. Utoljára régmúlt állapotában, mivel az előzetes tervek szerint hamarosan megkezdődnek a visszafordíthatatlan átalakítások.
A főbejáraton belépve szinte ugyanaz az illat fogadott minket, mint 2008-ban. Persze a jobboldali porta pultja folytatásaként az utolsó években felszerelt biztonsági beléptető korlát eltűnt, csakúgy, mint a belépőkártyák által generált csipogás-pittyegés is. Csakúgy, mint a várakozó rész balról, a tárcsás telefonnal, vagy épp a Túró Rudi automatával. A kulcsos portán nem egy szoba, volt szerkesztőség, stúdió kulcsának kerek, Taurus-gumival bevont kulcstartója fityeg, a rács félig nyitva – már ide is szabad a bejárás. A postázó teljesen üres, a non-stop 24 órás biztonsági-műszaki személyzet képviselőjének a főhadiszállása van most itt.
Az aula felé közelítve már sok-sok fotó készült nagyjából öt perc leforgása alatt. Aula… a forgatásokra indulások helyszíne, rögtönzött stábértekezletek lastminute, sonkatekercs és ischler a büféből. Kerek, üvegfelületű asztalok, a könyves/újságos bódé (igaz, az utolsó években már nem volt a helyén), moraj, moraj. Hiányuk borzasztó ürességet vitt a falak közé itt is, a lépéseink visszhangja és beszédünk töri meg a súlyos csendet időközönként. A szemközti fal már bontás alatt, itt egy átrium-jellegű átjáró lesz, megnyitott terekkel. Egyelőre elképzelhetetlen, mint ahogyan az is, mennyi elzárt és utólag kialakított teret hordoz magában az épület a mai napig.
A nagybüféből tulajdonképp csak egy váz maradt meg, a jól ismert kék színű; valahogy az alsó lemezrészek eltűntek, viszont a lehúzható ablakok a helyükön. A földön kábelek, viszont a plafonról lógó „Szendvicsek, desszertek” és „Pénztár” táblák – kicsit megfáradtan – még mindig a helyükön.
Innen egyenes úton haladunk tovább a kellékesek felé, így, üresen a szobájuk hatalmasnak tűnik; Mihalics Katihoz hányszor rohangáltam át az 1-esből felvételvezető koromban… Furcsa így. A kelléktár fagerendái félelmetesek a félhomályban, először nem leljük a főkapcsolót, aztán végül valamennyire fénybe borul az óriási helység. Rengeteg díszlet, stúdiókiegészítő gyűjtőhelye volt ez, most csak a puszta fa-illat, és nyomasztó üresség.
Mehetnénk tovább az 1-es stúdió irányába, de inkább visszafordulunk: nézzünk szét a jobb szárnyban inkább! Tulajdonképp televíziós pályafutásom nagy részét itt töltöttem, méghozzá Ilkei Csabával és a hőn dédelgetett Új Reflektor Magazinjával, ami egy hamistítatlan, igazi szókimondó érdekvédelmi riportműsor volt. A 4-es stúdió protokoll megtekintőjéből lett kialakítva a szerkesztőségi szoba, melyet eredeti szerepe szerint a rendszerváltás előtt magas kvalitású pártfunkcionáriusok használtak különböző monstre műsorok lefolytatásánál. Tehát irány vissza az aula felé, el a páternoszter irányába – közben egy pillantás balra, a jó öreg szódagép felé (természetesen hűlt helye). Vagy Telesport szerkesztőség, Bisztró? Később. Átvezető folyosó, a volt METESZ, a vége felé munkaügy, anyag- és üzemgazdálkodás irodái, jellegzetes kocka-pepita kövezés. Nagyobb tábla figyelmeztet a falon: a 4-es stúdió felé haladunk, ami teljesen rendben van, kíváncsian várom, milyen lesz az összkép.
Előtte azonban átbújunk a kicsiny átjárón, s máris a 4-es büfénél találjuk magunkat: érdekes, ez az „egység” jobban egyben van, mint nagytestvére az aula mellett. Betekintve a nyitott üvegen át sok-sok üres polc, nyitott ajtó – viszont tisztaság, meglepően. Közvetlenül mellette a „Smink, öltöztetők, öltözők” feliratú útbaigazítás, az elnevezésnek megfelelően a régebbi funkciójukat betöltő helységek ugyanúgy, ahogyan 2009-ben ott hagyták.
A négyes még mindig lenyűgöző, mai léptékekkel is; monumentális. Az egykori Tőzsdecsarnok átalakításából született, az egyik legjelentősebb változtatás volt az épület struktúrájában. A stúdió szinte „gyári állapotban” leledzik, a hangszigetelést elősegítő és biztosító téglafal-felépítmény szinte új, csakúgy, mint a kulissza, vagy a hidak, lámpák.
Több kilométernyi kábel, kötegelve, falban futva, a hozzájuk tartozó kapcsolószekrényekkel, feliratokkal, aljzatokkal. A létra-szerű lépcső még mindig stabil, innen is meg lehetett közelíteni a vezérlőt, ami az akkori kor technikai megvalósításai felvonultatásán jelentősen túlmutatott. Kétség kívül a Magyar Televízió legnagyobb stúdiójáról van szó, a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek meghatározó sugárzási helyszíne volt. Többek közt nagy helyet igénylő színházi előadások, koncertek, vetélkedők, vagy épp a Dévényi Tibi bácsi neve által fémjelzett Három Kívánság szentélye volt.
Régi, Új Reflektoros szerkesztőségünket is fel kellett fedeznünk újra, így irány a csigalépcső (lifttel is lehetett volna, de inkább hűen a hagyományokhoz: irány gyalog). Lámpa felkapcsol, szőnyegpadló, a léptek elhalkulnak, szemben a nagy, barna ajtó – 76-os szoba! Igaz, száma már nincsen, természetesen a tábla is lekerült időközben, sőt, az óriási méretű kulcs sem nyitná már a zárat. Mellette a liftakna ajtaja, volt sok karbantartás anno, amit végigélt a szerkesztőség.
Innen viszont közel a negyedik emelet, miért ne folytatnánk arrafelé a közel sem megtervezett útvonalunkat? Semmi baj, így teljesen életszerű, hiszen az igazi ős-MTV dolgozó szinte egész nap rohangált fel s alá a székházban, gyalogosan, hátsó- és főlépcsőház, páter, liftek és a többi. Úgyhogy a vezérlők és a műszaki helységek folyosóján keresztül, immár a negyediken végighaladva, néhány szobába betekintve (adásfelvételek utómunkái, még betára, aztán a muszter 1 collra…) – máris a fenti traktusban sétálunk. Rögvest egy, alapból dohányzásra kijelölt helyre kiérve körbenézünk a belső udvar felé, a falak állaga kicsit megromlott az évek során. Mondjuk sosem volt ilyen szempontból az épület a helyzet magaslatán, s ebben az értelemben (is) jót tesz az összképnek a Tippin jelenléte: gyönyörű lesz ez, ha elkészül és véglegesedik!
Idegenvezetőinkkel közösen kitaláljuk, hogy felmászunk a mikrótoronyba, ami igencsak kiváltságos helyzetet teremt, még most is. Ugyanis anno enyhén rögös út vezetett odáig, hogy az emberfia testközelből megszemlélhesse az amúgy nem túl szép létesítményt a létesítményen belül; leginkább a bennfentes műszak munkatársainak volt ide szabad bejárásuk. Ám előtte még megtekintünk egynehány vágószobát (ezek az utolsó pillanatokig hasonló funkciót töltöttek be, például digitális utómunka területeket lefedve, de sok iroda és egyéb profilú helyiség is akadt közöttük) kis kémlelőablakkal ajtóikon, s mindenhol „A helyiség üres” jelzéssel – ami persze igaz is, nagyon. Anno édesapám itt vágta mára legendává avanzsált „Egy óra múlva itt vagyok” című filmsorozatának minden egyes részét, a dokumentumfilmeket, s szinte mindent – azokban az időkben a televíziózás és a filmgyártás még szinte teljesen összefolyt. Főként, hogy az Egy óra múlva tévéfilmsorozat volt, nem beszélve a többi műsorról, kisfilmről, ami nevéhez fűződik. Az imént már említett kábelrengeteg, üres polcok, fachok, a karbantartók elérhetőségei alkoholos filccel felírva (még film, és Umatic is!), és minden olyan, mára muzeális értékű mementó, melyekkel több kiállítótermet meg lehetne tölteni. Fel is vetettem Ekaterina-nak: amikor véglegesül az újjávarázsolt épület koncepciója és kivitele, talán beleférne a megvalósításokba egy kisebb részleg berendezése az itt fellelhető, amúgy halálra ítélt tárgyakból.
Szűk ajtókon, átjárókon és lépcsőkön közelítjük meg a mikrohullámú sugárzótornyot, ami lényegében egy bástya-szerű építmény a volt székház tetején. Kilátónak is beillő helyszín ez, gyönyörű panoráma nyílik a közvetlen belvárosra, de még a budai részletek is tökéletesen köszönnek vissza. A korláttal körbevett folyosóról még feljebb lehet mászni, ez a kialakítás kicsit instabilabb már, főként, hogy erőteljesen fújt a szél is – viszont a feeling, és természetesen a panoráma miatt is mindenképp megérte.
Miután a negyedik emeletet kiveséztük (igaz, a túlvégen, a Híradó helységeit, a hangosztályt és egyebeket nem volt már időnk bejárni), alászálltunk a harmadikra. Itt többek közt műsorgyártással kapcsolatba hozható irodák voltak anno, viszont a főszerep egyértelműen az elnökségé volt. Az elnöki folyosó a páternoszterhez közel, külön ajtóval lezárt szekció – emlékszem, plüss, talán vörös (?) szőnyeg volt leterítve, és fagyott csend honolt az egész járórész teljes hosszában. Akárcsak most, bár a szőnyeg időközben eltűnt, és az elnöki iroda jelenleg a Tippin protokoll-helysége. Ahogy Ekaterina elmondta, itt tartották a sajtóeseményeket, néhány belső megbeszélést, és egyéb, alapvetően építkezéssel kapcsolatos tanácskozásokat. Külön érdekessége az itt fellelhető szobáknak, hogy mindegyik egybe van nyitva, ami nyilvánvaló volt régen is, csak valahogy akkoriban nem volt ennyire kirívó. Ráadásként azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az MTV-s dolgozó munkássága alatt eléggé ritkán járt erre, ha mégis, akkor vagy nagyon jó dolgok, vagy nagyon rossz dolgok végett.
Az elnöki szekcióból gyönyörű kilátás nyílik a térre, látható a régi MTV-s irodaház is, illetve az MNB és az USA Nagykövetség épülete, plusz körvonalakban a szintén Tippin-hez tartozó Lipót Garázs is. Az iroda közepén jókora Tőzsdepalota-makett, a legapróbb részletekkel, természetesen a felújítás-átalakítás utáni állapotot bemutatva.
Miután végeztünk a harmadikon, elérkezettnek láttuk a már sokszor felemlegetett páternoszter kipróbálását. Bizony, ki lehetett próbálni, mivel a szerkezet ugyanabban a minőségben és állapotban pompázott több két év használaton kívüli állapot után, mint annak előtte. Itt ismét előtörtek a régi emlékek (mint ahogyan jöttek azok folyamatosan a bejárás teljes ideje alatt, sőt, utána is), idejében kiugrani a megfelelő szinten, eltalálni a megfelelő sebességet. Egyébként igen praktikus biztonsági technológiát alkalmaztak ezekben a felvonókban: ha véletlenül beakadt a lábunk menet közben, beszállás után, működésbe lépett egy érzékelős szerkezet, ami azonnal leállította a páter működését. Ilyenkor rekedt csengőberregés következett, s vagy ki tudtunk mászni négykézláb a fülkéből (ha nem volt túl magasan a talajhoz képest), vagy megvártuk a nem túl sietős karbantartót. Utóbbi volt a szabályos és célszerű, bár az esetek többségében minimum húsz percet biztosan kellett szobrozni az elakadt nyitott liftben.
A második emeleten többnyire irodák voltak szintén, rengeteg legendás műsor szerkesztősége kapott itt helyet. Az úgynevezett Szalagelőkészítő is ezen a szinten volt, a pátertől jobbra a sarkon; ide kellett leadni minden esetben az adásba szánt anyagokat. Furcsa ez, hiszen manapság már jószerivel szalag nincs is, mindent átvett és helyettesít a digitális technika – örülök annak, hogy a klasszikus értelemben vett televíziózás hőskorából, illetve annak végéből még kikanyaríthattam egy szeletet.
Tovább sétálva a hátsó lépcsőház felé még felsejlik a régi 7-es stúdió, ahol alapvetően kisebb lélegzetű anyagokat rögzítettek (például műsorelőzeteseket, ajánlókat). Itt is fejlett technika volt felvonultatva, legalábbis az akkori, 90-es évek vége felé még kuriózumszámba menő megoldások terén.
A 7-es mellett nyílik közvetlenül a lépcsőház, itt is van lift – a sokadik az épületben – és mindegyik hibátlanul üzemel a mai napig! Lesétálva egy fél emeletet, beleszaladunk a 2-es stúdió műszaki helyiségébe, illetve egy kisebb archivumba (a nagy archív az alagsorban volt, a legegyszerűbb megközelítés a földszinti gépkocsivezetők tartózkodójából volt). Itt is minden a helyén szinte, a hangrészleg méretes tábla-fala, telis-tele aljzatokkal. Biztos vagyok benne, hogy a mai napig működőképes lenne ez is, ha visszakábeleznének ezt-azt.
Lassan időnk végére érünk – így is nagyjából már a harmadik órája sétálunk az épületben – úgyhogy a főbejárat felé vesszük az irányt. Ismét elhaladunk a nagybüfé előtt, utána balra be az aulába, át, és a szemben lévő vetítő következik. Itt is olyan minden, mint amikor legutoljára itt jártam (stílszerűen egy vetítésen), sok MTV – Értéket közvetít logó a falakon, s a sok kicsi csillár bevilágítja az egész termet. A parketta, a burkolatok már nem a régiek, de ez köszönhető a folyamatos használaton kívüli állapotnak.
…és ne feledkezzünk meg a legendás étteremről sem, a Bisztróról, amely a vetítőből kilépve jobb irányban található. El is indulunk, hiszen ki ne emlékezne a Bús Ági nevével fémjelzett mennyei ízekre, a becsületkasszás zóna adagokra, és a párját ritkító csokikrémre? Egyfajta diskurálós találkozóhelye volt ez a kollégáknak az aula, és a négyes büfé mellett, nem beszélve a ténylegesen minőségi, házias, finom étkekről. Végül is nem vártunk mást, mint a szomorúan lehangoló látványt itt is, a pultok burkolata, az üveges tárolók mind eltűntek, a polcok, szekrények helyén üresség, az ételkiadó-mosogató részleg is üres; csak néhány csaptelep emlékeztet korábbi és valódi mivoltára.
Ha pedig a környéken vagyunk, miért is ne caplatnánk fel még az egykori Telesport szerkesztőségéhez? Legendák, anekdoták születtek itt, csakúgy, mint a többi részeken, úgyhogy tökéletes záróakkordja lehet a kirándulásunknak eme helyszín. Az Anyaggazdálkodás raktárát (jobbra) elhagyva máris feltűnik az emlékezetes csigalépcső, melyen át pár lépéssel megközelíthető a néhány irodából álló kis komplexum, mely külön folyosót is kapott akkoriban. A Telesport szerkesztősége egyébként szintén hatalmas, első, ami szembetűnik, hogy hiányzik a monitorfal, illetve néhány nagyobb szekrényajtó. Ugyanakkor a jellegzetes „iroda-illat”, fa, műbőr, cigarettafüst keveredése – a mostani pillanatokig is átjárja a szobát, és az egész épület irodarengetegét.
Sajnálatos módon nagyon sok olyan helyszín kimaradt a bejárás alkalmával, amelyeket szerettem volna szemügyre venni, de teljességgel lehetetlen az épület minden egyes zugát bejárni, s részletesen feldolgozni. Így hát kimaradt a könyvtár, az alagsori archívum, a gépkocsivezetők tartózkodója, a szinkronstúdiók-részleg, a Híradó szerkesztősége, a Hangosztály, a zenei szerkesztők szobája, és még Isten tudja, mennyi minden. No de sebaj, esetleg egy másik alkalommal…
Úgy, hogy a székházban dolgoztam jó pár éven keresztül, egyszerűen elképzelhetetlen számomra, hogy a gigantikus átalakítások mekkora tereket, helyszíneket fognak átformálni úgy, hogy az huszonegyedik századi legyen, ám mégis megtartsa régi valóját. Mindenesetre kíváncsian várom, várjuk a végkifejletet, s természetesen az építkezési s átalakítási folyamatokból is kivesszük részünket: folyamatosan tudósítunk a történésekről!
A Tippin-projektek megtekinthetők a cég honlapján, ITT.
A cikkhez tartozó fényképeket Canon EOS 5D Mark II fényképezővel készítettük. Együttműködő partnereink: Acer Hungary, Samsung, Kingston Technology, Canon, Camera Kft. Utómunka hardver: Acer Aspire 5755G notebook Utómunka technika: Samsung UE40C6510 full HD LED televízióTegnap este a patinás Up! the Club biztosította a helyszínt az immáron negyedik alkalommal megrendezett Glamour Women of the Year 2012 díjátadónak. Hasonlóan az eddigiekhez, idén is Rákóczi Ferenc celebrálta az eseményt, masszív jókedvet csempészve az este hangulatába.
Hosszas várakozások után a Blizzard a tegnap délutáni órákban végre nyilvánosságra hozta 2012 kétségkívül legsikeresebbnek ígérkező szerepjátékának megjelenési időpontját. E dátum pedig szinte percre pontosan két hónap múlva, azaz május 15-én lesz.
A közelmúltban került megrendezésre – immár több éve hagyományszerűen – az Utazás Kiállítás elnevezésű, mára négy naposra duzzadt programsorozat. A Hungexpo pavilonjaiban maximálisra nőtt a látogatók száma március első négy napjában, ami nem is csoda, hiszen a tömérdek turisztikai kiállító mellett számos érdekesség várta a kilátogató közönséget.
Nem meglepő, hogy a hazai utazási irodák képviseletei mellett jelentős mértékben növekedett a külföldi kiállítók száma, a szolgáltatás- illetve termékportfólió pedig szinte végeláthatatlan mértékben volt jelen. Az autentikus, hagyományőrző elemek sem hiányozhattak, népszokások, helyi jellegű viseletek és egyéb érdekességek színes kiegészítőkként határozták meg a non-stop forgatag hangulatát. Idén Lengyelország volt jelen külföldi díszvendégként az Utazás Kiállításon, míg Magyarországot Debrecen képviselte.
Fókuszba került hazai téren a halasi csipke, Kiskunhalas az idén 110 éves hagyományőrzés kulturális kiemelt vendégként volt jelen. Továbbá felfedezhető volt Gemenc, Baja, illetve Szekszárd is egy-egy kicsiny sarokkal, mely standok profilját leginkább a vadászat köré építették a szervezők. Az Utazás Kiállítással párhuzamosan több rendezvény is futott: a Budapest Boat Show például a (nem csak) hobbi szintű hajózás szerelmeseinek mutatott be néhányat a legújabb termékek közül – itt hiányoltuk azt a felhozatalt, amelyet például kettő éve konstatáltunk a hasonló elnevezésű fórum kapcsán. S mivel hamarosan indul a kirándulós kempigszezon, ezért a Karaván Szalon tökéletes alternatívát nyújtott azoknak, akik épp lakókocsi, vagy lakóbusz vásárlásán törik a fejüket.
S aki pedig már most, előre készül az olimpiára, szintén megtalálhatta számításait, ugyanis az Olimpiai Pavilonban folyamatos aktivitás mellett rengeteg hasznos információt, érdekességet lehetett megtudni az előkészületekről, tervekről, s úgy egészében: globálisan, a sport világából.
